A különbözı irodalomtudományi diskurzusokban a detektívtörténetről szólva egyként lényeges szerepet kap az ismétlés.108 Az általában múltbeliként megalkotott bűntény a detektív elbeszélésében végül mintegy „megismétlődik”. Barthes kódfogalmához kapcsolódóan Frank Kermode és Dennis Porter egyaránt a kérdést emeli ki alapvető szerkezeti sajátosságként és az ismétlés alapjaként. Kermode szerint a krimiben „a szokványosabb narratív konvenciók” „eltorzulnak”, mivel erőteljesen érvényesül a barthes-i hermeneutikai kód. „Az olvasó elsődleges célja az, hogy nyomok értelmezésével felfedezze a választ az elején feltett kérdésre.” (1983: 179–180.) Porter hasonló módon a „megválaszolatlan kérdés feszültségét”, a „logikai-temporális hézagot” hangsúlyozza, ami egyúttal felfüggesztettséget jelent, hiátust, egy „megkezdett, de befejezetlen szekvenciát”.109 Az ismétlést Porter e rés lezárásaként értelmezi. E két hasonló, a detektívtörténet-értelmezés egy jellegzetes vonulatát színvonalasan exponáló megközelítésben tehát „magától értetődő”, hogy a „megkezdett, de befejezetlen szekvencia” olyan kérdés, amely választ vár. A bőntényt a narratíva múltjában már lezajlott eseményként fogják föl, amely a cselekvő kilétére vonatkozó kérdést veti föl (összhangban a műfaj közkelető angolszász megnevezésével: „whodunit”). (Dömötör Edit doktori disszertációja) (A nyomozás dekonstruktív paradigmája)

Egy történet minél tágabban értelmezi a krimi határait, minél többféle referenciát használ, minél nagyobb szerepet kap benne a társadalomkritika és a jellemrajz, annál nagyobb az esélye arra, hogy az akadémiai kritikai műhelyek figyelmét felkeltse. Tömören és szándékos-sarkítottan: minél inkább elhagyja egy krimi a whodunit, a ki-a-tettes-történet által kijelölt határokat, annál több esélye van arra, hogy komolyan vegyék. A l’art pour l’art krimiolvasásról furcsa mód még mindig úgy érezzük/érzik, hogy indoklásra szorul – szerencsére viszont minél komplexebb műről van szó, annál könnyebb ilyesfajta indoklásokat találni. (Helikon irodalmi folyóirat)

Ha jobban meggondolom, voltaképpen ez a valódi kérdés, nem is az, miért olvas az ember detektívregényt – már miért ne olvasna? –, hanem hogy miért olvassa újra? Végtére is a detektívregény-olvasás állítólag a rejtvényfejtés egy fajtája – „whodunit” – és ha egyszer már tudjuk, hogy a család Dél-Amerikából titokban hazatért fekete báránya volt a tettes, szobainasnak álcázva, mi értelme a kötetet még egyszer levenni a könyvespolcról? (Rakovszky Zsuzsa: Agatha)