A legkevésbé sem túlzás, ha azt mondom, hogy az Élősködők az első pillanattól az utolsóig rabul ejtett; a követő felvételeket alkalmazó filmezési stílus magával ragadja a nézőt. Miután a londoni Koreai Filmfesztiválon több koreai filmet is láttam, már ismertem az ilyen művekben alkalmazott, szokásos zsánereket, de az Élősködők látszólag mindennel szembement! A maga szeszélyes módján vígjáték, de egyben thriller is, meglovagolja az osztályellentéteket, és mindeközben – egyéb műfajok mellett – egy családtörténetet is elbeszél, így valószínűleg minden korosztály tetszését elnyeri.

Az Élősködőket igazán érdemes moziban nézni, hogy értékelhessük az apró nüanszokat és a stílusos képi megoldásokat. Összegzésként elárulhatom, anélkül, hogy lelőném a poénokat, hogy a film a Park család és a munkanélküliként tengődő Kim család közötti kapcsolat történetéről szól, ahol a szemben álló világok találkozása hosszú távú következményekkel jár.

[...]Pong Dzsunho jól megvilágított képekkel, valamint a belső terek hatékony használatával kelti fel a közönség érdeklődését. A 2 óra és 12 perc elteltével meglepve tapasztaltam, hogy a legtöbb jelenet a Park család otthonában zajlik. A családi élet hétköznapi elemeinek bemutatása érdekes perspektívából történik, ami jól szemlélteti Pong Dzsunho tehetségét. A film lassan bontakozik ki, de szépsége és zsenialitása valódi csemegévé teszi, hiszen az Élősködők meggyőzi a nézőt, hogy a film kizárólag egyetlen síkon működik, miközben valójában többrétegű, és a társadalmi realizmust együttérző módon, pátosszal ábrázolja.

A színészek szédületesek, és minden arcrezdülés és cselekmény hangsúlyos. Önmagában a lépcsőn felfelé vagy lefelé lépkedés is képes rejtett értelmet közvetíteni, amelyet a kamera apró darabokra tördel. Emellett bizonyos szintű kényelmetlenséget idéz elő a tér hatékony használata, szokatlan kameraszögekkel és drámai időjárási körülményekkel, amelyek tovább fokozzák az élményt. Az Élősködők szürreális jellegét tovább erősíti a zene, továbbá a film beépíti az abszurd elemeit, olyan zseniálisan kidolgozva, ami valódi mozivarázst hoz létre. Az Élősködők nyilvánvaló félelmetessége bizonyosan rabul ejti a nézőt, és nem áll távol a filmkészítés Alkonyzóna-iskolájától.

A színészek játéka lenyűgöző. Úgy keltik életre szerepüket, hogy a nézők átérezhessék azt, miközben könnyed lazaságot sugallnak. Amikor Kim Giu és Gidzsong a Park család lakásában magántanárként dolgoznak, azzal egyértelműen szimbolizálják ezt a szintű közönyös, visszafogott tekintélyt, misztikus hangulatot keltve a kimondatlan, már-már mitikus tanítási technikák alkalmazásával. Park Szodam és Csho Usik (Giu és Gidzsong) alakítása egyszerűen lenyűgöző, amint végigjárják az Élősködők által követett különböző irányokat, elegáns játékukkal maguk mellé állítva a közönséget.

[...]Az Élősködők a rendkívül tehetséges filmkészítés egy figyelemreméltó darabja, egyszerűen kihagyhatatlan. Alig várom, hogy újranézhessem, amint az Egyesült Királyságban is bemutatják.

Enyhe kifejezés lenne, ha azt mondanám, hogy az elejétől a végéig teljesen a hatása alá kerültem a Parazita című filmnek. A filmezési stílusa és a kamerabeállítások lenyűgözőek. Mivel megnéztem már néhány koreai filmet a londoni koreai filmek fesztiválján, szóval már ismertem az ilyenfajta filmek stílusát, de a Parazita mindegyiket lekörözte. Ez a film egy furcsa komédia és thriller is egyben, különböző rétegeknek szól, valamint több kategória mellett egy családtörténet is egyben, tehát széleskörű közönséget vonz.
A Parazita megérdemli, hogy megnézzék a moziban az árnyaltsága és stílusos filmkészítési módja miatt. Összefoglalva, anélkül, hogy elárulnám a film tartalmát, a Parazita a Park család és Kimék, egy munkanélküli család közötti interakcióról szól, akik egymástól nagyon eltérő világában ez az interakció hosszan tartó következményeket von maga után.
Bong Joon-Hunak az élesen megvilágított felvételekkel és a belső tér kiváló felhasználásával sikerül a nézők figyelmét lekötni. A 2 óra 12 perces film megnézése után meglepően tapasztaljuk, hogy annak nagy része a Park család otthonában játszódott. A hétköznapi háztartási eszközök érdekes megvilágításba kerülnek Bong Joon-Hu érzékeltetése révén. A film lassan bontakozik ki, de a szépsége és érdekessége rabul ejti a nézőt. Úgy tűnhet, mintha egysíkon futna, de nagyon is sokrétegű. Empátiával és pátosszal ábrázolja a társadalmi valóságot.
A szereposztás lélegzetelállító. Minden arckifejezés és mimika kiváló, sőt még az olyan tevékenyégeknek is, mint a lépcsőn fel-alá sétálás is van rejtett üzenete, amit a kamera részletez. A terek jó kihasználása, a szokatlan kamerabeállítások használata és a drámai időjárás befolyásolják a kényelmetlenség-érzetet és felfokozzák az élményt. A Parazita szürreális jellegeket hordoz, sőt ez kifejezetten hangsúlyos benne, néhány helyen abszurd elemeket is felfedezhetünk az alkotásban, de ezek olyan zseniálisan vannak kitalálva, hogy az egyenesen felér egy filmes varázslattal. A Parazita nem esik messze a Twighlight Zone filmkészítő iskolától, titokzatossága le fogja bilincselni a nézőt.
A színészi alakítások lenyűgözőek, lehetővé teszik, hogy a néző kapcsolódjon a szereplőkhöz, miközben úgy tűnik, hogy mindezt a színészek teljesen könnyedén valósítják meg. Amikor Ki-Woo és Ki-Yeong Kim magántanárként dolgoztak a Park család otthonában a közönyös, alábecsült szaktekintélyt, a ki nem mondott szavak általi misztikus aura megteremtésével, sőt majdnem mitikus oktatási technika alkalmazásával szemléltették. Park So-Dam és Choi Woo-Sik egyszerűen arra késztetik a nézőt, hogy különböző aspektusokból nézzék a Parazitát, és olyan könnyedén teszik ezt, hogy a nézők öntudatlanul is az oldalukra állnak.
A Parazita egy elképesztő tehetséggel megalkotott filmművészeti remekmű, kihagyhatatlan alkotás. Alig várom, hogy még egyszer megnézhessem, amikor megjelenik az angliai mozik műsorán.

Az, hogy az Élősködők az elejétől a végéig a székemhez szögezett, enyhe kifejezés; a fártokkal tarkított operatőri megoldásai lenyűgözőek. Miután a Londoni Koreai Filmfesztiválon számos koreai filmet megnéztem, már ismertem az ilyen alkotásoknál bevett műfajokat, de az Élősködők látszólag minddel szembement! Egyszerre zakkant humorú vígjáték és thriller, amely különböző társadalmi csoportokat hoz össze, és sok egyéb mellett egy családi történetet is bemutat, így minden korosztálynak kedvére lehet.

Az Élősködőket tényleg moziban kell látni ahhoz, hogy az ember értékelhesse a finomságait és az elegáns filmes megoldásait. Spoilerek nélkül úgy foglalható össze, hogy a Pak család és a munkanélküli Kimék kapcsolatát mutatja be, és a két világ ütközése hosszú távú következményekkel jár.

[...]Pong Dzsunho világos felvételekkel és a belső terek hatásos használatával csigázza fel a nézők érdeklődését, és a 132 perces játékidő mellett meglepőnek hathat, hogy a legtöbb jelenet Pakék házában játszódik. A családi élet hétköznapi elemeit izgalmas nézőpontokból ábrázoló felvételek Pong Dzsunho kézjegyét viselik. A cselekmény lassan hömpölyög előre, de az Élősködők szépsége és zsenialitása mégis igazi csemege, mivel igyekszik meggyőzni a nézőt, hogy kizárólag egy szinten működik, holott valójában többrétegű, és a társadalmi realizmust egyszerre empátiával és pátosszal tárja elénk.

A szereplőgárda magával ragadó alakításokat nyújt, minden egyes arcrezdülésnek és tettnek súlya van, még a lépcsőn fel- vagy lemenés is hordozhat – a vágásokkal megtámogatott – másodlagos jelentést. A terek hatásos használata a nyugtalanság fokozását szolgálja, amire a szokatlan beállítások és a drámai időjárási jelenségek csak rátesznek egy lapáttal. Az Élősködőknek van egyfajta szürreális érzete, amelyre ráerősít a zene, és az alkotás az abszurd elemeiből is építkezik, méghozzá mesteri, valódi filmes bravúrnak beillő módon. Az Élősködők igazán hátborzongató hangulata egészen biztosan lebilincseli a nézőt, és az Alkonyzóna filmes megoldásai sem idegenek tőle.

A színészek nagyot alakítanak, valódi mélységet kölcsönözve a szerepüknek, így könnyű velük azonosulni, miközben mégis természetesen lazák maradnak. A Pakék otthonában magántanárként dolgozó Kim Giu és Gidzsong maguk a megtestesült közönyös, visszafogott tekintély, és misztikus légkört teremtenek a ki nem mondott, majdhogynem mitikus oktatási módszereikkel. Egész egyszerűen izgalmas nézni, ahogy Pak Szodam mint Gidzsong és Cshö Usik mint Giu halad előre különböző irányokban az Élősködők története során, és mindketten hibátlanul hozzák a karaktert, így a közönség könnyen tud szurkolni nekik.

[...]Az Élősködők egy fantasztikus, kivételesen virtuóz filmalkotás, amelyet tényleg muszáj látni. Alig várom, hogy újra megnézhessem, amikor az Egyesült Királyságban is bemutatják a nagyközönségnek.

Ha azt mondom, hogy az Élősködők az elejétől a végéig magával ragadott, akkor ez édeskevés; a filmezési stílusa és a követéses felvételek lenyűgözőek. Mivel a Londoni Koreai Filmfesztiválon több koreai filmet is láttam, ismerem az ilyen filmekben alkalmazott szokásos műfajokat, de az Élősködők mindezekkel dacolni látszott! Az Élősködők vicces, furamód thriller is, az osztálykülönbségeket is áthidalja és más műfajok mellett egy családi történetet is ábrázol, ezért valószínűleg minden korosztály számára vonzó lesz.

Az Élősködők valóban érdemes arra, hogy moziban nézzük meg, hogy értékelni tudjuk az árnyalatokat és a stílusos operatőri munkát. A spoilerek elkerülése végett összefoglalva: az Élősködők a Park család és a Kim, egy munkanélküli család közötti interakció történetét meséli el, akiknek ellentétes világa összeütközik, hosszú távú következményeket maga után vonva.

[...] Bong Joon-Ho-nak a világos megvilágítású felvételekkel és a belső terek hatékony kihasználásával sikerül felkeltenie a nézők érdeklődését, és meglepő realizálni a film 2 óra 12 perces hossza után, hogy a legtöbb jelenet a Park család otthonában játszódik. Az otthonosság hétköznapi elemeit Bong Joon-Ho tehetségét tükröző, érdekes szemszögből jeleníti meg. Lassan pereg, de gyönyörködni fogsz a szépségében és a zsenialitásában, hiszen az Élősködők meggyőz, hogy kizárólag egy réteggel operál, de valójában többrétegű, illetve empátiával és pátosszal ábrázolja a társadalmi realizmust.

A színészeket elbűvölő nézni, minden arcmozgás és mozdulat hangsúlyos, még a lépcsőn való fel- és lesétálás is rejtett jelentést hordoz magában, amelyet a kamera töredékesen megragad. A nyugtalanság szintjeit a tér hatékony használata is megteremti, a szokatlan kameraszögek és a drámai időjárási viszonyok fokozzák ezt az érzést. Az Élősködőknek szürreális jellege van, amit a filmzene is hangsúlyoz, és a film ráadásul az abszurditás elemeit olyan zseniális módon alkalmazza, ami valóban filmes varázslat. Az Élősködők látszólagos hátborzongató vonása minden bizonnyal leköti az embert, és nem éreznénk idegennek az Alkonyzóna filmkészítés iskoláját.

A színészek nagyon lehengerlőek és szerepeiket kiszélesítik, ami átélhetővé teszi azokat, miközben könnyedén hűvösnek tűnnek. Amikor Ki-Woo és Ki-Jeong Kim a Park család otthonában dolgozott magántanárként, minden bizonnyal ők testesítették meg ezt a közömbös, visszafogott tekintélyt, ami a misztikus légkört teremtett a kimondatlan, már-már mitikus tanítási technikákkal. Egész egyszerűen, Park So-Dam és Choi Woo-Sik, mint Ki-Woo és Ki-Jeong figyelemre méltóak a különböző irányzatokban, amelyeket az Élősködők követ, és parádésak ezekben az alakításokban, ezáltal az ő oldalukra állítva a közönséget.

[...] Az Élősködők a rendkívül ügyes filmkészítés figyelemre méltó darabja, egyszerűen kötelező megnézni, ezért alig várom, hogy újra megnézzem a filmet a brit általános bemutató napján.

Ha azt mondom, hogy a Parazita az elejétől a végéig lenyűgözött, alulértékelem az élményt; filmezési stílusa a nyomkövető felvételekkel elbűvölő. Miután több koreai filmet is láttam Londoni Koreai Filmfesztiválon, már jól ismertem az ilyen filmekben szokásosan alkalmazott műfajokat, ám a Parazita mintha dacolna az összessel! A Parazita furcsamód komikus, ám egyben thriller is, áthágja a kategóriák korlátait, miközben a több műfaj között egy családtörténetet is ábrázol, így jó eséllyel minden korosztály tetszését kiváltja majd.

A Parazita igazán megérdemli, hogy moziban nézzük, hogy méltányolni tudjuk finomságait és a stílusos fényképezést. Összegezve, s a spoiler-mentességre törekedve, a Parazita elmeséli a Park család és Kimék, egy munkanélküli család viszonyának alakulását, két egymással szembenálló világ messzeható következményekkel járó összeütközését.

[...]Bong Joon-Ho fénybő képeivel és a belső tér ehhez társuló hatékony használatával felkelti a nézők érdeklődését, és a film teljes 2 óra 12 perce után meglepetésként jön a felismerés, hogy a jelenetek nagy része a Park család otthonában játszódik. A családiasság hétköznapi elemei érdekfeszítő perspektívában jelennek meg Bong Joon-Ho kiváló érzékéről tanúságot adva. A film kis lángon ég, s miközben szépségében és eredetiségében gyönyörködünk, meggyőz bennünket arról, hogy egyetlen szinten mozog, ám valójában többrétegű, a társadalmi realizmust pedig empátiával és pátosszal ábrázolja.

A színészeket elbűvölve nézzük, minden arcrezzenés és cselekedet külön hangsúlyt kap, még az olyan egyszerű aktus, mint a lépcsőn felmenés-leereszkedés is rejtett jelentést közvetít, amit a kamera széttöredez. A nyugtalanság fokozatait szintén a térnek a szokatlan kameraszögekkel elért hatékony használata teremti meg, és a drámai időjárás elemek feszítik tovább ezt az érzést. A Parazita szürreális természetű, ezt zenéje is hangsúlyozza, s mindezen felül az abszurd elemeit olyan mesterien komponált módon alkalmazza, ami színtiszta mozivarázslat. A Parazita nyilvánvaló kísértetiessége foglyul ejt, és rokonsága a Twilight Zone filmkészítő iskolával jól érezhető.
A színészek mély benyomást keltenek, szerepeiknek terjedelmet adva hozzák létre az érzést, hogy viszonyulhatunk hozzájuk, s mindeközben lazák és görcsmentesek maradnak. Amikor Ki-Woo és Ki-Jeong Kim magántanárként dolgoznak a Park család otthonában kétségfelett megtestesítik ezt a hanyagul elegáns, elbagatellizált tekintélyt, ami a kimondatlan, szinte mítikus oktatási módszerekkel misztikus aurát teremt. Egész egyszerűen a színészek, Park So-Dam és Choi Woo-Sik, Ki-Woo-t és Ki-Jeongot megformálva, lenyűgözőek, ahogy a Parazita története kibomlik a különböző irányokba és szerepeiket zökkenőmentesen hordva invitálják a nézőket, hogy álljanak az oldalukra.
[...] A Parazita a rendkívül rátermett filmkészítés egy remek darabja, egyszerűen kihagyhatatlan film, és alig várom, hogy újra láthassam az Egyesült-Királyságbeli közönségpremierjének napján.